Üdvösségünk sziklája – Megváltásunk szikláinak nyomában a Szentföldön

A bibliai, írott kinyilatkoztatás mellett egy sajátos isteni üzenetet is találunk, amely nem szavakban, hanem csodálatos helyszínekben meséli el az embereknek Isten üdvözítő jóságát. Ez a Szentföld, amit Szent Jeromos nyomán az Ötödik Evangéliumnak is nevezhetünk. Olyan hely ez, ahol még a köveknek is nevük van. Rendszeres szentföldi zarándokként rácsodálkoztam arra, hogy az Ötödik Evangélium szerint megváltásunk eseményeinek legfontosabb helyszínei sziklához és barlanghoz kapcsolódnak.

Amikor csoportokat vezetek a Szentföldre, azt ajánlom a zarándokoknak, hogy érintsék meg kezükkel ezeket a sziklákat, sőt érintsék oda rózsafüzérüket is. Hiszen ezek a szent helyek jelennek meg lelki szemeink előtt, amikor a szentolvasó imádságot végezzük, és megváltásunk titkait felidézzük. Nem babonás cselekedetként gyakoroljuk ezt, hanem azért, hogy itthoni imádságainkban is érezzük: személyesen közünk van a szentföldi sziklákhoz.

Elsőként a názáreti barlangnál helyezzük olvasónkat az oltár elé, az Angyali üdvözlet bazilikában. Az oltár latin felirata hangsúlyozza, hogy itt, ezen a helyen lett az Ige testté. Ez a megtestesülés helye, ahol Szűz Mária szíve alatt a Szentlélek erejéből megfogant Isten örök Fiának emberi élete. Az emberi élet tehát a fogantatással kezdődik. Ezen a helyen született meg a Máriát köszöntő legfontosabb imádságunk: az Üdvözlégy. Egy másik jelentős napi imádságunk is e helyről indult el, az Úrangyala ima, amit reggel, délben és este, a harangszóra elimádkozunk, felidézve Szűz Mária és Gábor főangyal párbeszédét.

A galileai Názárettől kissé távolabb, a júdeai Betlehemben újabb fontos sziklabarlangokat találunk. A pásztorok az otthonukat jelentő barlangoktól indultak el ahhoz a betlehemi barlanghoz, ahol az angyal útmutatására megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Ez Jézus születésének barlangja a Születés templomában. Ezt a templomot Nagy Konstantin császár édesanyja, Szent Ilona építtette a 4. században. A születés helyét itt egy fehér márványba foglalt ezüstcsillag jelzi. Rajta a latin felirat: „Itt született Szűz Máriától Jézus Krisztus.” Ezen a helyen a zarándok ismét leborul, és megcsókolja a földet. Itt is megilletődötten helyezhetjük a szent helyre rózsafüzérünket az örvendetes titkokkal.

Üdvösségünk történetének további két kiemelkedő sziklája Jeruzsálemben található. Első szentföldi zarándoklatomon megdöbbentett az a felismerés, hogy milyen kicsi a távolság Betlehem és Jeruzsálem között. És milyen közel áll egymáshoz a születés örömének és a szenvedés drámájának hittitka.

Charles de Foucauld atya egyik gondolatát idézem: „Habár karácsony az öröm kezdete számunkra, Jézus számára szenvedéseinek a kezdete volt. Karácsony csak nyolc nappal előzi meg a körülmetélést... Betlehem csak nyolc kilométernyire van Jeruzsálemtől. Ha az ember Palesztinában van, fájdalmasan megrendül: miután 1888-ban Betlehemben voltam, meghallgattam az éjféli misét, szentáldozáshoz járultam a barlangban, majd két-három nap után visszatértem Jeruzsálembe. Kimondhatatlan volt a boldogság, amit a barlangban éreztem, amely Jézus, Mária és József hangjából visszhangzott annak idején, ahol közel voltam hozzájuk. De jaj! Egy óra járás után a Szent Sír temploma, a Kálvária, az Olajfák hegye tornyosult előttem. Az embernek akarva-nem akarva változtatni kellett gondolatain, és a kereszt tövében kellett találnia magát.” 

Bizony, ott van a születés helyének közelében a szenvedés hegye, a keresztre feszítés sziklája, a Szent Sír barlangja. Mélyen átérezte ezt a közelséget Szent II. János Pál pápa is 2000-ben, a jubileumi szentévben. Betlehemben mondott homíliájában utal erre: „Jézus bölcsője mindig a kereszt árnyékában van. A betlehemi születés csöndje és szegénysége egy valóságot alkot a Kálvária fájdalmaival, sötétjével és halálával. A bölcső és a kereszt a megváltó szeretetnek egy és ugyanazon misztériuma; a test, amit Mária jászolba fektetett, azonos a kereszten föláldozott testtel.” A fájdalmas titkokat felidézve a jeruzsálemi Szent Sír-templomban a Golgota sziklájához érinthetjük olvasónkat. Majd néhány lépés, és az élet győzelmének helyszínére érkezünk, a Szent Sír barlangjába, ahol Jézus holtteste nyugodott, és ahonnan a feltámadás dicsőségébe lépett. Ez itt a dicsőséges szentolvasó első állomása.

Az idei karácsonnyal is elindulunk Betlehemből Jeruzsálembe, folytatjuk sziklamászásunkat. Jó lenne, ha felismernénk, milyen közel van egymáshoz Betlehem és Jeruzsálem. Bárcsak megéreznénk, milyen megtiszteltetés Krisztus sziklájára építkezni, mennyire biztonságos a belé vetett hit barlang-menedéke!

Boldog emlékű Tempfli József nagyváradi püspök úr jelmondata számunkra is életprogram lehet: „Petra Christus”, vagyis „A szikla Krisztus”. A Megváltó születése az áldozatos élet kezdete. Mi is ilyen életre kaptunk meghívást, hogy a betlehemi Gyermek küldetésével azonosuljunk, és egykor az ő végtelen létében is osztozzunk a mennyei Jeruzsálemben.

(Szederkényi Károly atya)

Forrás: Magyar Kurír, 2021.12.26.

Fotók: Kertész Péter atya, 2019 március

Jézus nyomában Jeruzsálemben

 

Meglátni Jeruzsálemet. Rápillantani a városra, amely már egészen más, mint Jézus idejében. De mégis: a Kidron völgye, az Olajfák hegye, az árulás barlangja… Minden egészen más, de mégis… Valahol itt történt minden.

Jézus ránéz a városra, és megsiratja. Az olajfák között, a Getszemáni-kertben éli át a halálfélelmet, amivel mindannyiunknak szembe kell néznünk. Itt árulja el Júdás, innen viszik a főtanács elé.

Hatalmas forgalom, autók tülkölnek és tülekednek, embersokaság hömpölyög. Mit keres itt ennyi ember? Tényleg Jeruzsálem a világ közepe, ahogy egy térképen látszik?

Turisták és zarándokok, szent helyek nyugtalan látogatói – miért jönnek ide a világ minden tájáról?

Nem tudom elmondani azt az érzést, amit akkor éltem át, amikor legelőször pillantottam meg a várost. Vártam. Amit kaptam, az nem egyszerűen egy lenyűgöző látvány volt. Valami sokkal több, sokkal mélyebb. Megérintett valami abból, amit a Jézus korabeli zarándokok is érezhettek, amikor fölmentek a szent városba.

Beszélhetnék Jeruzsálemről kívülállóként, de nem tudok. Életem nagy ajándékai közé tartoznak a szentföldi utak. Bejárni a Galileai-tó környékét, megérezni, hogy ugyanaz a víz csobog a hajónk alatt, ami Jézus idejében, és ugyanazok a csillagok ragyognak fölöttünk. És ugyanúgy kel föl és nyugszik le a nap. És ugyanúgy élni akar az élet.

Jeruzsálem sokszínű város. Zajos. Arab kereskedők, zsidó árusok és a siratófalhoz siető kaftános felnőttek vagy éppen katonaruhás fiatalok… Géppisztolyos katonák minden fordulóban. Mi ez?

Arra készülünk, hogy végigjárjuk az utat, amelyet Jézusnak is végig kellett járnia. A fájdalmak útjává vált az ünnepélyes jeruzsálemi bevonulás. Királyként köszöntötték, ruhájukat terítették elé az útra, pálmaágakat lengettek. Amikor azonban világossá vált, hogy ő olyan király, akinek országa nem ebből a világból való, minden megváltozott. A királyt köszöntő tömeg ujjongása népharaggá vált. Elítéltetés, kigúnyolás, megostoroztatás, megfeszíttetés, kereszthalál, sírba tétel.

És harmadnapon este félő-remegő apostolok az utolsó vacsora termében. Majd váratlanul megjelenik közöttük a Mester, akit Péter képes volt megtagadni a főpap udvarában. A Mester, aki keresztjét maga cipelte a Golgotára, akinek haláltusáját végignézte anyja, Mária és az apostolok közül csupán János – a többiek cserben hagyták.

Keresztút. Jámbor imádság, Jézusra emlékezve. De ebben a zsibvásárban? Bazársor, harsány hangú boltosok, keresztutas füzetet erőnek erejével ránk tukmáló árusok. Arab ruhák, színesek, lógnak a bazár nyitott ajtaján, mindenféle keleti édesség átlátszó dobozokban, papucsok, „Jézus-szandál”, szőnyegek, pólók, farmernadrágok…

A Bethesda-fürdőnél felolvassuk a gyógyítás történetét. Majd egy kávé-, gyümölcs- és cukorkaárusnál iszunk egy narancs- vagy gránátalmalét. Bemegyünk egy udvarba, az egyik templomocska a Flagellatio – a Megostoroztatás – temploma. Szentmisét mondunk. Énekelünk: „Jézus, világ Megváltója…” Az oltár fölött a mennyezet töviskoszorút ábrázol. A szentmise után felolvasom Ady versét, a Krisztus-kereszt az erdőn címűt. Majd egy néhány szavas keresztút-elmélkedést. Mindjárt indulunk a keresztútra, de előtte ének: „A keresztfához megyek…” Mintha megérintene valami, nagyon mélyen. Kijövünk a templomból, nyüzsögnek az emberek, vannak, akik csoportban, elöl keresztet visznek, énekelnek, hangosan imádkoznak.

Azt kérem a zarándoktársaktól: maradjunk csendben. Senki ne szóljon egy szót se. Egymáshoz se. Az árusokra ne nézzünk. Gondoljunk arra: amikor Jézus a keresztjét cipelte ezen az úton, nem a rózsafüzér-társulat jámbor asszonyai kísérték szent énekekkel. Egy kivégzésre ítéltet néztek, volt, aki döbbenten, volt, aki kárörömmel vagy gúnyolódva.

Elindulunk. Szűk a sikátor. Bemegyünk a „köves udvarba”, ahol Pilátus kiszolgáltatta Jézust a tömegnek. Majd tovább. A keresztút egyes állomásainál megállunk. „Veronika kendőt nyújt Jézusnak.” „Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet.” A vezetőnk csak a stáció számát és nevét mondja. Mi pedig – lehetőleg szorosan egymás után, hogy együtt maradjon a csoport – csendben megyünk a bazársoron, lépcsőkön föl, szemeteskukák, dobozok, élelem után kutató macskák és embersokaság között. We need peace! Békét! – Évek óta ott ez a felirat az egyik ház falán. Fölsejlik egy szürke kupola, rajta aranykereszt. A Szent Sír-bazilika.

Egy udvarszerű téren vagyunk. Köteleken ruhák száradnak odafönn. Kopt szerzetes – sötét bőrű – ül a fönti kolostor udvarán. Macska a lábánál. Itt, a téren egy sarokba húzódva felolvassuk az evangéliumból a szenvedéstörténetet. Megszólal a müezzin, hangszóróból, alig halljuk a felolvasót. Majd megyünk tovább. Alacsony kapun be, keskeny folyosó, lépcsők; gyertyák égnek a kopt kápolna ikonjai előtt. A sarokban, pokrócba burkolózva, ott ül egy szerzetes, aki a szent helyet őrzi. Mobiltelefon az ölében… Pár lépés, és nagy zsivaj vár bennünket, kinn vagyunk a Szent Sír-bazilika előtt. Mindenféle népek. Csoportok. Ortodox apácák. Papok. Távol-keletiek. Afrikaiak. Oroszok. Románok. Itt van az egész világ.

A fegyelmezett csendnek vége. Zűrzavar odabenn. Hatalmas kövekből áll a bazilika burkolata. Szemben hatalmas mozaik a falon: Jézust leveszik a keresztről. Egy vörös márványlap fölött mécsesek sokasága, a kőlap körül jámbor asszonyok, férfiak, fejükkel megérintik, kezükkel simogatják a követ. Fényképeznek, fényképezkednek. A hagyomány szerint erre a kőlapra helyezték Jézus testét, miután levették a keresztről.

Tolonganak az emberek, meredek lépcsőn lehet fölmenni a Golgota sziklájához. Üveg borítja, mellette oltárszerű építmény, előtte-mellette vékony gyertyák sokasága. A félhomályban egy szerzetes, aki sürgeti az embereket: tovább, tovább…

Aki ide eljön, szeretne bejutni a Szent Sírba. Templomok, kápolnák a hatalmas bazilikában. Tömött sorokban – terelőkorlátok között – lépnek lassan-lassan előre az emberek. A Szent Sír bejárata fölött ikonok, gyertyák, mécsesek. Szakállas szerzetes irányítja az embereket, négyesével lehet bejutni. A bazilikában mintha nem is zarándokok lennének, hanem egymást taposó turisták. Itt, a Szent Sír előtti tömött sorban azonban elnémulnak az emberek. Akár órákba is telik, míg bejutunk arra a helyre, ahová Jézus testét Arimateai József eltemettette.

Néhány másodperc csupán. Mélységes csend. Gyertyák. „Aneszti” – „Feltámadott” – olvasható a terítőn. Hozzáérintem a fejemet a kőhöz, s amikor kilépek, bár ugyanúgy zsong a tömeg, nem hallok semmit. Belül szól valami, nagyon mélyen. Itt… Igen, itt találták üresen húsvét hajnalán a sírt az asszonyok, akik azért jöttek, hogy Jézus holttestét – ahogyan az szokás volt – megkenjék illatos olajokkal.

Ki-ki jár-kel tovább a bazilikában. Van, aki leül egy lépcsőre. Vagy lemegy a sok lépcsőn, arra a helyre, ahol a hagyomány szerint Szent Ilona császárné megtalálta a Szent Keresztet. Apró keresztekkel van telerajzolva a fal, megszámlálhatatlan sok kis kereszt… Délután – sok évszázados szokás – körmenetben jönnek le ide a ferences szerzetesek, gyertyával a kezükben, himnuszt énekelve.

Nem beszélünk, nem beszélgetünk – ki-ki el van foglalva a maga keresztjével, amit senki sem lát, de amit mindenkinek magának kell hordoznia.

Odakinn, a templom előtt bevárjuk egymást. A befelé igyekvő tömeg zajong. A kifelé jövő emberek némák.

Lassan visszazökkenünk a hétköznapi valóságba. Jólesik a kávé vagy a gránátalmalé. Vagy egy falat ennivaló. Lassan magunk mögött hagyjuk a Szent Sír-bazilikát, a sikátorokból nincsenek távlatok, csak a leghétköznapibb valóság, feliratos pólók, csábító édességek, cipők, csecsebecsék, emléktárgyak, keresztek, rózsafüzérek. Valamit kellene vinni haza, ajándékba, emlékbe… De a Szent Sír élményét elajándékozni nem lehet. Ahogyan a saját keresztünket sem, amelyet mindannyian magunkkal cipelünk, és másnak át nem adhatjuk. De megérezhettük, hogy a keresztünk viselésében nem vagyunk egyedül.

Üres sírt találtak az asszonyok. Péter és János futva siettek, hogy megnézzék, igaz-e. Igaz volt.

Akik félve-remegve együtt voltak húsvétvasárnap este az utolsó vacsora termében, megbizonyosodhattak arról, hogy igaz. Jézus megjelent az apostolok között. Bár zárva volt az ajtó, Jézus mégis megjelent közöttük. „Békesség, én vagyok, ne féljetek…”

Sokszor eszembe jut a Via Dolorosán, a keresztúton látható írás a falon: We need peace! Nyugtalan a mi szívünk. Békességre vágyunk. Ha hagyjuk, hogy megszólítson bennünket Jézus valósága, akkor miénk lesz a békesség. Az a béke, amit a világ megadni nem képes. Mert Krisztus föltámadt a halálból. Halálával legyőzte a halált. És a sírban lévőknek – nekünk is – életet ajándékozott.

Az esti Jeruzsálemnek különös a varázsa. A sikátorok elnéptelenednek, a bazárok bezárnak. Fegyveres katonák őrzik e világ békéjét. Az Olajfák hegyéről ránézni a városra: látni a Szűz Mária elszenderülése – a Dormitio – bencés bazilikát, középen uralja a képet a Sziklamecset aranykupolája. Alattunk a hatalmas zsidó temető. Jól lehet látni az óvárost körülvevő falakat. Fénylik a Szent Magdolna ortodox templom hagymakupolája. De mindennél fontosabb az a kép, ami bennem, bennünk alakult ki Jézus nyomában járva. Itt, valahol itt... Mert megtörtént. Szenvedett, meghalt, eltemették. De harmadnapon föltámadott az Írások szerint…

Ezért jön ide a világról zarándokok sokasága. Egymást nem értő, soknyelvű, sokféle módon gondolkodó nép. A jeruzsálemi élményeket nem lehet elfelejteni. S felfakad a fohász: bárcsak ez a soknyelvű, sokféle ember mind, együtt, a saját nyelvén hallaná Isten csodálatos tetteit, és tudná hirdetni, hogy Krisztus föltámadt! Valóban föltámadt!

Korzenszky Richárd OSB

Fotók: saját

Forrás: Magyar Kurír 2021. ápr.3.

A Coenaculum és a keresztút

A kovásztalan kenyér első napján, amikor a húsvéti bárányt fel szokták áldozni, tanítványai megkérdezték: „Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészületeket a húsvéti bárány elköltéséhez?” Erre elküldte két tanítványát: „Menjetek a városba! – mondta. – Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek a nyomába, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő majd mutat nektek egy vánkosokkal berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát. (Mk 14,12-16, vö. Lk 22,7-13)

Az "emeleti terem" egy ismert házban lehetett, a pontos hely idővel feledésbe merült.  Legkorábban az V. századból ered az a jeruzsálemi, helyi hagyomány, amely az Eucharisztia alapítási helyének a 415-ben épített Hagia Sion templomot tekinti a délnyugati városhegen, ami egy 5 hajós bazilika volt. Az V. században van egy másik tanú is, Hészükhiosz presbiter, aki az Utolsó Vacsora termét azonosítva a Szentlélek eljövetelének helyével, bizonyos "emeleti teremről" beszél és a Sion-templommal hozza kapcsolatba. Tény, hogy a Sion a húsvét utáni időkben a keresztények központja volt. Amikor Hadrianus császár 132-ben meglátogatta Jeruzsálemet, úgy találta, hogy minden romokban van "leszámítva néhány házat, és Istennek kis templomát, ahová a tanítványok az Olajfák hegyéről - a mennybemenetel után - visszatértek, és az emeleti teremben gyűltek össze. Ez a terem a Sion hegyén van". És ez pontosan a város délnyugati része.

Erre az Olajfákról elnevezett hegyről, amely Jeruzsálemtől egy szombatnapi járásra van, visszatértek Jeruzsálembe. Amint megérkeztek, fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Alfeus fia, Jakab, a buzgó Simon és Jakab testvére, Júdás. Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt. (Apcsel 1,12-14)

Ez az emeleti terem, amelyről Lukács megemlékezik, Márk evangélista családjának házában volt, és hamarosan a jeruzsálemi keresztény közösség központjává vált. Itt szállt a Szentlélek az apostolokra, itt imádkoztak Péter szabadulásáért (vö. Apcsel 12,1-11).

A Sion hegyének magaslata kívül esett azon a katonai kolónián, amelyet Hadrianus császár (117-138) Aelia Capitolina néven alapított Jeruzsálem helyén. Jeruzsálemi Szent Cirill egy katekézisben (348-ban) szól a Sion hegyen lévő "felső templomról", amelyet a Szentlélek eljövetelének emlékére szenteltek. 415-ben épült itt egy 5 hajós bazilika. Theodóziusz (530-ban) ezt a templomot, amely a legékesebb jeruzsálemi templomok közé tartozott, az "Összes Templomok Anyja" címmel tiszteli meg, és azt mondja, "Szent Márk házából alakították ki". A régészeti kutatások szerint a nagy bazilikát derékszögben építették rá egy kicsi, régi zsinagógaépületre. A madabai mozaik térkép a Sion-templomot a város délnyugati peremén mutatja. A bazilikától jobbra egy kockaalakú épületet láthatunk, amely a bazilikához tartozott. A VII. sz. óta elfogadott tény, hogy a Sion-templom zárja magába az Utolsó Vacsora termét. Egy örmény zarándok 638-ból így számol be róla: "A templomtól jobbra van a misztérium kamrája, amelyet fából készített kupola borít. Ebben ülte az Úr az Utolsó Vacsorát".

A Jeruzsálemet sújtó pusztítások a Sion-templomot sem kímélték. Jeruzsálem 1099-ben történt meghódítása után újjáépítették a lerombolt templomot, de ez a templom, mely magában foglalta az Utolsó Vacsora termét, csak 1219-ig állt, mert a törökök elpusztították.

1333-ban Anjou Róbert nápolyi király megveszi a területet az egyiptomi szultántól és odaajándékozza a ferenceseknek. Ők építik fel az Utolsó Vacsora termét úgy, ahogy ma is látható: 14 m hosszú, 9 m széles, 6 m magas, díszítés nélküli terem, amelynek középső tengelyében két oszlop tartja a gótikus íveket. 1551-ben az oszmán török uralom elűzi a ferenceseket és elkezdődik a "Dávid sírja" tisztelet (Dávid király sírja az Utolsó Vacsora terme alatt van), 1929-ben pedig mecset lesz. Jelenleg is a muzulmánok birtokában van.

(forrás: Gerhard Kroll: Jézus nyomában, SZIT, Bp., 1982; 406-411. oldal)

A jeruzsálemi keresztút, (latin via dolorosa; héber ויה דולורוזה, arab: طريق الآلام - fájdalmak útja) Jeruzsálem óvárosában Jézus kereszthordozásának útvonala az elítélés helyétől a Szent Sírig. – A legrégibb hagyomány nem ismerte a pontos stációkkal megjelölt keresztutat, mert a hívők áhítata az elítélés és a megfeszítés helyére koncentrálódott. A ferencesek a XIII. században jelölték ki a keresztutat stációkkal, abból a feltevésből kiindulva, hogy Jézust az Antonia-várban ítélték halálra és a XIII. sz.-i utcák pontosan megfelelnek a régi Jeruzsálem utcáinak. A kanyargós útvonal az El-Omaríja muszlim iskolától (az egykori Antónia-erőd) nyugat felé haladva a Szent Sír-templomig (Golgota) körülbelül 600 méter távolság és a keresztény zarándoklat fontos helye. A ferences szerzetesek minden péntek délután 3 órakor keresztúti ájtatosságot tartanak az útvonalon.

A XV. sz. óta tizennégy állomása (stációja) van a keresztútnak, ebből kilenc az útvonalon, a fennmaradó öt pedig a Szent Sír bazilikában.

1. stáció: El-Omaríja muszlim iskola. A hagyomány alapján itt állt egykor az Antónia-erőd, ahol Jézust halálra ítélték. A mai arab iskola épületén nyoma sincs az egykori erődnek. A történészek meglehetősen biztosak abban, hogy Pontius Pilátus a város délnyugati részén, Heródes palotájában hozta meg az ítélteit, nem pedig a város északkeleti sarka ezen pontján.

2. stáció: Az ostorozás kápolnája az El-Omaríja muszlim iskolával szinte szemben van. A kolostort a ferences rend építette 1927-1929 között. A hagyomány alapján Jézus itt vette vállára a keresztet.

Ecce Homo boltív: A Via Dolorosa egyik legismertebb látványossága. A késő középkori hagyomány az evangéliumi jelenet színhelyévé emelte. Eszerint itt mutatott Pilátus a töviskoronás Jézusra: Ecce Homo - Íme, az ember!

Ecce Homo-bazilika, a Notre Dame de Sion-nővérek ortodox kolostora: a zárda bejáratán belül található az Ecco Homo-boltív folytatása.

3. stáció: Kőoszlop és kápolna. Az oszlop jelzi azt a helyet, ahol Jézus először esett el a kereszttel. A helyszín egykor a város törökfürdőinek bejárata közé tartozott. A 19. század közepén a fürdőt bezárták és egy örmény kápolnát hoztak létre. A kápolnának van egy szobra, ahol Jézus elesik a kereszttel.

4. stáció az örmény katolikusok temploma: Jézus édesanyjával találkozik a keresztúton. A templomot 1881-ben építették a bizánci időkből való romok fölé.

5. stáció: Cirenei Simon-kápolna (ferences). 1895-ben építették azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Cirenei Simon vállára vette Jézus keresztjét. Ennek a helynek a hagyománya a 13. századból származik.

6. stáció: Szent Veronika templom. Veronika letörli kendőjével Jézus arcát. A helyszínt 1883-ban a keleti katolikus melkita egyház vásárolta meg, amely templomot épített Veronika házának állítólagos helyén, egy olyan házról, amelynek hagyományait csak a XV. századtól tanúsították.

7. stáció: A  ferencesek kápolnája. Jézus másodszor esik el a kereszttel. Az építmény 1875-ben épült.

8. stáció: Szent Charalamposz görög ortodox kolostor: Jézus szól a síró asszonyokhoz.

9. stáció: kopt ortodox kolostor. Jézus harmadszor esik el a kereszttel.

10-14. stáció: a Szent Sír bazilikában található az utolsó öt stáció: Jézust megfosztják ruhájától, a keresztre szegezik, meghal a kereszten, leveszik róla, majd eltemetik.

2019. október 6-án a ferencesek a Via Dolorosán új domborműveket helyeztek el. Az eseményről részletesen beszámolt a Magyar Kurír és a szentföldi Média Központ: