A Szentírás Kármel szépségét dicséri, ahol Illés próféta megvédte Izraelnek az élő Istenbe vetett hitét (1Kir 18, 20-46). Itt, annál a forrásnál, amely nevét Illés prófétától kapta, a XII. századtól kezdve néhány remete közös lakóhelyez készített magának és az Istenszülő tiszteletére kápolnát épített a tengerre nyíló völgyben a hegy lábánál. A keresztes vitézek közül is néhányan itt maradtak, hogy életük hátralevő részét magányban Istennek szenteljék. Albert jeruzsálemi pátriárka idejében közösséget alakítottak és szabály jóváhagyását kérték. A szabály „Mária testvéreinek a rendje" címén említi ezt a közösséget. Közbenjárót és pártfogót Szűz Mária személyében választottak. Ezt a jóságos anyát és példaképet a szemlélődő életben jártasak először csak maguk követték, de később az Istennek való közösség gazdagságában másokat is részesítettek. Az ünnepélyes megemlékezést eleinte csak Kármel-hegyén tartották meg, de a XIV. században lassanként az egész rendre kiterjesztették, hogy így is kifejezésre juttassák a testvérek háláját az Istenanya iránt azért a megszámlálhatatlan jótéteményért, melyben a kármeliták családját részesítette. A XIII. század második felétől a skapuláré - Mária ruhája - a rend kitüntető jele, Mária különleges pártfogását jelenti mindenkinek, aki hűségesen hordja. Főünnepét a Kármelben július 16-án ünnepeljük.
A XIII. század elején Albert jeruzsálemi pátriárka adott Szabályt azoknak a Kármel-hegyén, az ún. Illés-kútnál letelepedett remetéknek, akik a Kármelita Rend első tagjai lettek a Regula közös megélésével. A közösség első kápolnáját a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelték fel.
Amikor pedig Európába kellett jönniük, a török támadások következtében elhagyva eredeti helyüket, magukat a „Kármelhegyi Boldogasszony Testvéreinek” kezdték hívni, amit az Egyház hivatalosan is elfogadott és megerősített. A Kármel tehát alapítása kezdeteitől fogva a Szent Szűz tiszteletére szentelt rendként értelmezte önmagát, s ezt az Egyház is megerősítette. A Boldogságos Szűz Mária személye a Kármel lelki tapasztalatában tehát központi szerepet tölt be, nem annyira jámbor máriás gyakorlatok, hanem az evangéliumi tökéletességre való törekvés sajátos módja által, amit az első szerzetesek Mária példájára és vele egyesülve – mindenekelőtt az állandó imádság és Isten igéjének hallgatása, befogadása révén – vágytak megvalósítani.
A Kármelhegyi Boldogasszony emlékünnepének első nyomairól a XIV. századi Angliából vannak forrásaink. A Rend Pátrónája iránti hálaünnepként tartotta július 17-ét, ami valószínűleg a II. Lyoni Zsinat utolsó ülésével lehet kapcsolatban (1274. júl. 17.), amikor a korábbi – a Rendet eltörléssel is fenyegető – bizonytalan körülmények után megszületett a hivatalos zsinati döntés a Rend fennmaradásának törvényességéről, más - ugyanabban a korban született – közösségektől eltérően. A Kármel tagjai ebben az eseményben Pátrónájuk szeretetének megnyilvánulását látták. Az ünnep időpontja később ismeretlen okból július 16-ra került.
Később az az értelmezés kapott lábra a Rendben, hogy a Kármelhegyi Boldogasszony búcsúünnepe egy látomás időpontjával lenne kapcsolatban (1251. júl. 16.). A XV. századból származó ún. A kármelita szentek Katalógusa című irat szerint ugyanis a Boldogságos Szűz Mária megjelent egy rendi elöljárónak, az angol Stock Szent Simonnak. Skapulárét tartva a kezében megnyugtatta a szent életű atyát, aki a Rend fennmaradásáért és megerősödéséért imádkozott a nehéz körülmények közepette, s azt mondta neki: „Ez a kiváltság számodra és tieid számára: mindaz, aki e skapulárét viselve hal meg, üdvözülni fog.” Később a szerzetesek mellett a hívek is részesülni kívántak a kiváltság kegyelmében, s ők is a szent vállruha viselői lettek. Később olyannyira népszerűvé vált a Kármel „szent ruhája”, hogy az egyik legkedveltebb ájtatossági formává vált Isten népe körében.
A látomás valódiságát és pontos dátumát illetően nincsenek korhű adataink. De ez nem változtat a benne foglalt lelki tanítás igazságán, amit igazol a századok során a skapulárét felvevő hívek nagy száma, a számtalan – a skapuláré által történt – csoda, és az a tény, hogy a pápák mindenkor jóváhagyták, sőt ajánlották a skapuláré viselését. (Legutóbb Szent II. János Pál pápa 2001-ben szeptember 11-én, a Skapuláré 750-ik évfordulója alkalmából mondott beszédjében.)
A skapuláré lelki tartalma az Egyháznak azon tanításán nyugszik, ami szerint, ha őszinte szívvel tiszteljük a Boldogságos Szüzet, ő különleges oltalmában részesít bennünket földi életünk során, halálunk órájában és halálunk után. A Skapuláré tulajdonképpen egy jel. A Szűzanya iránti tiszteletből viseljük, annak mintegy látható és állandó jeleként. S mivel kifejezi a mi Máriához való kapcsolatunkat, egyúttal az ő anyai oltalmát és az örök élet zálogát is jelenti számunkra.
A középkortól kezdve elterjedt mondás, hogy a Kármel egészen máriás Rend („Totus marianus est Carmelus”). A Kármelnek van egy egészen különleges máriás jellege. Nem véletlen, hogy a Kármel-hegyén megtelepült első remetéink és utódai előszeretettel hívják magukat a Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Testvéreinek, amely megszólítást a pápák a nekik írott hivatalos dokumentumaikba is átveszik. 1374. február 23-án pedig egy a Cambridge-i Egyetemen folytatott nyilvános vita következményeképpen hivatalosan is kimondják az Egyház hittudósai, hogy a Kármelita Rend különleges módon vallhatja magáénak a Boldogságos Szűz Mária nevét hivatalos elnevezésében.
Mit jelent a Kármel máriás jellegének kiváltsága és miben gyökerezik? – A Kármel ismerői közül sokan rávágnák erre a kérdésre, hogy a skapuláré és a hozzá tartozó ígéret a titok nyitja, ami Boldog Stock Simonnak egy látomásához kapcsolódik. Csakhogy a Kármel máriás jellegét nem a skapulárénak köszönheti, még ha az jelentősen hozzá is járult mind Kármelita Rend, mind pedig a Mária-tisztelet népszerűsítéséhez az évszázadok folyamán. Annál is inkább így van ez, hiszen már az első Kármel-hegyi remete elődeink azért építhették épp’ a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére első kápolnájukat, mert Jézus Anyját mélyen tisztelték, mert Krisztus követését csak az Ő Édesanyjával való szoros egységben vélték megvalósíthatónak. A Kármel Mária-tiszteletének tehát sokkal mélyebb gyökerei vannak, mint egy Mária-jelenés vagy egy az Egyház által is elismert és ajánlott szentelmény öröksége!
Tudjuk, hogy az első kármelitákra mély hatást gyakorolt annak az Illés-kútnak a közelsége, de a közeli más emlékhelyek jelenléte is, amely a „próféták atyjának” személyére emlékeztette őket, aki a szerzetesség egyik nagy példaképe volt már a kereszténység első századai óta. A szüntelenül az Úr Törvényén elmélkedő remeték figyelmét különösen is lebilincselhették az Illésről szóló szentírási részek, azok közül is a prófétának azon imája, amelyet a Kármel-hegyén végzett a hosszú szárazság után az életet jelentő esőért. A kármelitákat még a Kármel-hegyi első kolostoruktól való kényszerű száműzetés sem tudja megakadályozni abban, hogy sokat elmélkedjenek az anyakolostoruk helyével kapcsolatos ószövetségi szakaszokról. S bár Illés próféta kétségkívül a Hóreb hegyén találkozik a legmélyebb módon Isten misztériumával (aminek legszebb misztikus magyarázatát később Keresztes Szent János írja majd meg A szellemi páros énekben), de a kármeliták figyelmét Európába érkezésük után is ösztönösen Illésnek a Kármel-hegyi imája foglalkoztatja leginkább. Az itt imádkozó, és a tenyérnyi felhőcskében az Életet hozó szűzi termékenységet felismerő próféta alakjában vélik ugyanis legmélyebben megtalálni szerzetesi ideáljuk lényegét.
A kármeliták a Kármel ideálja és Illés próféta közötti kapcsolat értelmezését a De Institutione primorum monachorum című kódexben foglalják össze, amely a XIV. századtól kezdve a Kármel szerzetesi képzésének elsőrendű kézikönyvévé válik. A mai olvasó első látásra talán naivnak vélheti azt a módot, ahogyan ezek a középkori kármelita szerzetesek Illés Kármel-hegyi imájának lelki tapasztalatát értelmezik, de a Kármel szerzetesi ideálját illetően mégis fontos igazságokat közöl leírásuk. Leegyszerűsítve a magyarázatot, a kármelita hagyomány szerint Illés – a prófétai előrelátásnak a hitben kiélesedett tekintetével - a tenger felől felemelkedő tenyérnyi felhőben, mely a termékeny eső ígéretét hozza, a messiási ígéreteknek előképét szemléli, vagyis a Szent Szűz termékeny szüzességének jelképét, amely az Életet hozó Megváltót nyújtja a megváltásra vágyóknak. Ezzel a prófétai látomásával Illés azoknak az isteni titkok szemlélésére hivatott szerzeteseknek a példaképe a Kármel hagyományában, akik azért telepednek le a Kármel hegyén, hogy ugyanabból a forrásból igyanak, amelyből Illés kapott, vagyis a szemlélődés élővizéből. Szemlélődésük elsődleges tárgya pedig – mint ahogyan Illés próféta esetében is – Isten misztériuma, mely Krisztus személyében válik megközelíthetővé. A Szentháromság második Személye viszont a Szent Szűztől kapott testet, s e tény által elválaszthatatlanul Anyjához, a legtökéletesebb teremtményéhez akart kötődni. A Katolikus Egyház Katekizmusa írja, hogy az imádságban a Szentlélek az Egyszülött Fiú személyével egyesít minket, s hogy csak általa és benne lép közösségre a mi istengyermeki imádságunk Jézus Anyjával (vö. 2673), de általa és benne Jézus Anyjához kötődünk mi is!
A Kármel eme – Jézus Krisztushoz Mária szemlélésén keresztül vezető - ideálját „kívülről”, azaz értelmi megfontolások útján is meg lehet közelíteni: Ennek egyik kiváló példája a nagy máriás apostol - Grignon Szent Lajos – legközismertebb műve: A tökéletes Mária-tisztelet. A szerző egyházatyákra hivatkozva megérteti benne az olvasóval a Mária-tisztelet fontosságát, amit röviden a következőképpen lehetne összefoglalni: mivel Szűz Mária az út, melyen Jézus Krisztus először jött el hozzánk, ugyancsak Ő az az egyenes és biztos út is, melyen Jézushoz juthatunk, és Őt tökéletesen megtalálhatjuk. Vagyis: Aki megtalálja Szűz Máriát, megtalálja az életet, Jézus Krisztust, aki az út, az igazság és az élet (III. fejezet, 50. p.). Így az olvasó az Egyház hiteles hagyományát tanulmányozva Grignon Szent Lajos könyvében arra az elhatározásra juthat, hogy Máriát ezentúl tudatosan is igyekszik befogadni az életébe.
Ha azonban a Kármel lelkiségének történetét ismerjük, akkor arra az érdekes tényre figyelhetünk fel, hogy a Mária-tiszteletnek Illés imájában megnyilatkozó ikonját a kármelita rendben nem annyira dogmatikai megfontolások tartották fenn, hanem inkább a Kármelnek az imádságból, a szemlélődésből származó lelki tapasztalata. Értelmi megfontolások keresése, elmélyült tanulmányok helyett Szent Terézia ösztönösen ráérez arra a Szentlélek vezetése alatt, hogy a Kármel imádságos, szemlélődő tapasztalata ad választ leginkább a Szent Szűz ruhájának viselésére. A belső várkastély című művében így ír nővéreinek: … mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy elmélkedjünk és szemlélődjünk – mert hiszen ezt mutatja rendünk eredete is, amennyiben abból a családból, a Kármel hegyének a szent remetéitől származunk, akik magányukban a világ iránti teljes megvetéssel kutatták ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt… (V, 1,2). A Szűzanya ruhájának hordása tehát Szent Terézia számára a Kármel szemlélődő hivatásában gyökerezik. Ez a tény pedig mélységesen meghatározza a Kármel Mária-tiszteletének sajátosságát.
De mit jelent a Szent Szűz és a szemlélődés gyakorlatának kapcsolata? Úgy is megfogalmazhatnánk a kérdést, hogy Mária bensőséges tisztelete milyen módon jelenik meg a Kármel lelkiségét élő lelkek tapasztalatában? Az Illés lelkületét örökségül nyerő lelkek tehát a prófétához hasonlóan valami valóságos vagy legalábbis jelképes máriás látomásra lennének hivatottak, amin keresztül Mária kiváltságos gyermekeiként és testvéreiként betekintést nyerhetnének olyan titkokba, amelyekben más lelkek nem részesülnének?
Úgy tűnik, mintha a legismertebb kármelita szentek élete ebben a véleményben erősítene meg bennünket. Gondolhatunk Boldog Stock Simon látomására a skapulárés Szent Szűzzel; Avilai Szent Teréz Máriával kapcsolatos látomásaira; a mocsárba esett gyermek Keresztes Szent Jánosra, aki felé egy szép hölgy nyújtotta kezét, hogy kimentse; vagy Kis Szent Terézre, akit a Szent Szűz mosolya gyógyított meg, hogy csak néhányat említsünk… E többé-kevésbé látványos kegyelmek ellenére azonban a három kármelita egyházdoktor egyöntetű állítása az, hogy a tökéletesség útjára lépő lelkek nagy tökéletlenségről tesznek tanúságot, ha érezhető lelki élményekre és látomásokra vágyódnak. De akkor mi az igazság?
Talán Avilai Szent Teréz tanítása fel tudja oldani számunkra ezt a látszólagos ellentétet, amikor azt állítja, hogy az Úr ahhoz, hogy egy misztikus belső lakásba elvezessen, sok mindenféle úton tudja gazdagítani a lelket (A belső várkastély V,3,5). Az érzékeinkkel jól felfogható misztikus kegyelmek csak egy rövidebb utat vagy pedig egy meghívást jelentenek a lélek számára, hogy az Istennel egy bensőségesebb és mélyebb kapcsolatra jusson, vagy legalábbis arra vágyódjon. A léleknek nincs föltétlen szüksége arra a rövidebbik útra, amit e misztikus kegyelmek jelentenek. Sőt, ha a lélek erre vágyódik, akkor könnyen lehet, hogy épp’ az ellenkező hatást éri el vele: a hiúságban és az önszeretetben gyarapodik ahelyett, hogy Istent szeretné mindennél jobban. Hogy az Istennel való egyesülésre eljuthassunk – folytatja Szent Terézia -, nem szükséges, hogy az Úr nagy szellemi örömökben részesítsen bennünket: teljesen elég volt, hogy odaadta nekünk Fiát s megmutatta nekünk az utat (BV V,3,7). Hogy Máriával bensőséges kapcsolatba kerülhessünk, nem feltétlenül látványos és érezhető kegyelmek szükségesek tehát: ami lényeges és ami elég ehhez, az Jézusnak a kereszten kinyilvánított s a Szűzanya által elfogadott akarata, s a lélek önátadásban való egyesülése ezzel az akarattal. Úgy is mondhatjuk, hogy a Kármelben a Szent Szűz szerepe nem annyira a szentjeink életének esetleges látványos misztikus kegyelmeiben érthető meg, hanem inkább Mária erényeinek követésében, amelynek mikéntjét a Kármel szentjeinek az Istennel való egyesülésről, s annak a szemlélődés útján történő megvalósulásáról megírt tanításuk részletez és tesz megfoghatóvá minden ember számára.
