Jézus nyomában Jeruzsálemben

 

Meglátni Jeruzsálemet. Rápillantani a városra, amely már egészen más, mint Jézus idejében. De mégis: a Kidron völgye, az Olajfák hegye, az árulás barlangja… Minden egészen más, de mégis… Valahol itt történt minden.

Jézus ránéz a városra, és megsiratja. Az olajfák között, a Getszemáni-kertben éli át a halálfélelmet, amivel mindannyiunknak szembe kell néznünk. Itt árulja el Júdás, innen viszik a főtanács elé.

Hatalmas forgalom, autók tülkölnek és tülekednek, embersokaság hömpölyög. Mit keres itt ennyi ember? Tényleg Jeruzsálem a világ közepe, ahogy egy térképen látszik?

Turisták és zarándokok, szent helyek nyugtalan látogatói – miért jönnek ide a világ minden tájáról?

Nem tudom elmondani azt az érzést, amit akkor éltem át, amikor legelőször pillantottam meg a várost. Vártam. Amit kaptam, az nem egyszerűen egy lenyűgöző látvány volt. Valami sokkal több, sokkal mélyebb. Megérintett valami abból, amit a Jézus korabeli zarándokok is érezhettek, amikor fölmentek a szent városba.

Beszélhetnék Jeruzsálemről kívülállóként, de nem tudok. Életem nagy ajándékai közé tartoznak a szentföldi utak. Bejárni a Galileai-tó környékét, megérezni, hogy ugyanaz a víz csobog a hajónk alatt, ami Jézus idejében, és ugyanazok a csillagok ragyognak fölöttünk. És ugyanúgy kel föl és nyugszik le a nap. És ugyanúgy élni akar az élet.

Jeruzsálem sokszínű város. Zajos. Arab kereskedők, zsidó árusok és a siratófalhoz siető kaftános felnőttek vagy éppen katonaruhás fiatalok… Géppisztolyos katonák minden fordulóban. Mi ez?

Arra készülünk, hogy végigjárjuk az utat, amelyet Jézusnak is végig kellett járnia. A fájdalmak útjává vált az ünnepélyes jeruzsálemi bevonulás. Királyként köszöntötték, ruhájukat terítették elé az útra, pálmaágakat lengettek. Amikor azonban világossá vált, hogy ő olyan király, akinek országa nem ebből a világból való, minden megváltozott. A királyt köszöntő tömeg ujjongása népharaggá vált. Elítéltetés, kigúnyolás, megostoroztatás, megfeszíttetés, kereszthalál, sírba tétel.

És harmadnapon este félő-remegő apostolok az utolsó vacsora termében. Majd váratlanul megjelenik közöttük a Mester, akit Péter képes volt megtagadni a főpap udvarában. A Mester, aki keresztjét maga cipelte a Golgotára, akinek haláltusáját végignézte anyja, Mária és az apostolok közül csupán János – a többiek cserben hagyták.

Keresztút. Jámbor imádság, Jézusra emlékezve. De ebben a zsibvásárban? Bazársor, harsány hangú boltosok, keresztutas füzetet erőnek erejével ránk tukmáló árusok. Arab ruhák, színesek, lógnak a bazár nyitott ajtaján, mindenféle keleti édesség átlátszó dobozokban, papucsok, „Jézus-szandál”, szőnyegek, pólók, farmernadrágok…

A Bethesda-fürdőnél felolvassuk a gyógyítás történetét. Majd egy kávé-, gyümölcs- és cukorkaárusnál iszunk egy narancs- vagy gránátalmalét. Bemegyünk egy udvarba, az egyik templomocska a Flagellatio – a Megostoroztatás – temploma. Szentmisét mondunk. Énekelünk: „Jézus, világ Megváltója…” Az oltár fölött a mennyezet töviskoszorút ábrázol. A szentmise után felolvasom Ady versét, a Krisztus-kereszt az erdőn címűt. Majd egy néhány szavas keresztút-elmélkedést. Mindjárt indulunk a keresztútra, de előtte ének: „A keresztfához megyek…” Mintha megérintene valami, nagyon mélyen. Kijövünk a templomból, nyüzsögnek az emberek, vannak, akik csoportban, elöl keresztet visznek, énekelnek, hangosan imádkoznak.

Azt kérem a zarándoktársaktól: maradjunk csendben. Senki ne szóljon egy szót se. Egymáshoz se. Az árusokra ne nézzünk. Gondoljunk arra: amikor Jézus a keresztjét cipelte ezen az úton, nem a rózsafüzér-társulat jámbor asszonyai kísérték szent énekekkel. Egy kivégzésre ítéltet néztek, volt, aki döbbenten, volt, aki kárörömmel vagy gúnyolódva.

Elindulunk. Szűk a sikátor. Bemegyünk a „köves udvarba”, ahol Pilátus kiszolgáltatta Jézust a tömegnek. Majd tovább. A keresztút egyes állomásainál megállunk. „Veronika kendőt nyújt Jézusnak.” „Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet.” A vezetőnk csak a stáció számát és nevét mondja. Mi pedig – lehetőleg szorosan egymás után, hogy együtt maradjon a csoport – csendben megyünk a bazársoron, lépcsőkön föl, szemeteskukák, dobozok, élelem után kutató macskák és embersokaság között. We need peace! Békét! – Évek óta ott ez a felirat az egyik ház falán. Fölsejlik egy szürke kupola, rajta aranykereszt. A Szent Sír-bazilika.

Egy udvarszerű téren vagyunk. Köteleken ruhák száradnak odafönn. Kopt szerzetes – sötét bőrű – ül a fönti kolostor udvarán. Macska a lábánál. Itt, a téren egy sarokba húzódva felolvassuk az evangéliumból a szenvedéstörténetet. Megszólal a müezzin, hangszóróból, alig halljuk a felolvasót. Majd megyünk tovább. Alacsony kapun be, keskeny folyosó, lépcsők; gyertyák égnek a kopt kápolna ikonjai előtt. A sarokban, pokrócba burkolózva, ott ül egy szerzetes, aki a szent helyet őrzi. Mobiltelefon az ölében… Pár lépés, és nagy zsivaj vár bennünket, kinn vagyunk a Szent Sír-bazilika előtt. Mindenféle népek. Csoportok. Ortodox apácák. Papok. Távol-keletiek. Afrikaiak. Oroszok. Románok. Itt van az egész világ.

A fegyelmezett csendnek vége. Zűrzavar odabenn. Hatalmas kövekből áll a bazilika burkolata. Szemben hatalmas mozaik a falon: Jézust leveszik a keresztről. Egy vörös márványlap fölött mécsesek sokasága, a kőlap körül jámbor asszonyok, férfiak, fejükkel megérintik, kezükkel simogatják a követ. Fényképeznek, fényképezkednek. A hagyomány szerint erre a kőlapra helyezték Jézus testét, miután levették a keresztről.

Tolonganak az emberek, meredek lépcsőn lehet fölmenni a Golgota sziklájához. Üveg borítja, mellette oltárszerű építmény, előtte-mellette vékony gyertyák sokasága. A félhomályban egy szerzetes, aki sürgeti az embereket: tovább, tovább…

Aki ide eljön, szeretne bejutni a Szent Sírba. Templomok, kápolnák a hatalmas bazilikában. Tömött sorokban – terelőkorlátok között – lépnek lassan-lassan előre az emberek. A Szent Sír bejárata fölött ikonok, gyertyák, mécsesek. Szakállas szerzetes irányítja az embereket, négyesével lehet bejutni. A bazilikában mintha nem is zarándokok lennének, hanem egymást taposó turisták. Itt, a Szent Sír előtti tömött sorban azonban elnémulnak az emberek. Akár órákba is telik, míg bejutunk arra a helyre, ahová Jézus testét Arimateai József eltemettette.

Néhány másodperc csupán. Mélységes csend. Gyertyák. „Aneszti” – „Feltámadott” – olvasható a terítőn. Hozzáérintem a fejemet a kőhöz, s amikor kilépek, bár ugyanúgy zsong a tömeg, nem hallok semmit. Belül szól valami, nagyon mélyen. Itt… Igen, itt találták üresen húsvét hajnalán a sírt az asszonyok, akik azért jöttek, hogy Jézus holttestét – ahogyan az szokás volt – megkenjék illatos olajokkal.

Ki-ki jár-kel tovább a bazilikában. Van, aki leül egy lépcsőre. Vagy lemegy a sok lépcsőn, arra a helyre, ahol a hagyomány szerint Szent Ilona császárné megtalálta a Szent Keresztet. Apró keresztekkel van telerajzolva a fal, megszámlálhatatlan sok kis kereszt… Délután – sok évszázados szokás – körmenetben jönnek le ide a ferences szerzetesek, gyertyával a kezükben, himnuszt énekelve.

Nem beszélünk, nem beszélgetünk – ki-ki el van foglalva a maga keresztjével, amit senki sem lát, de amit mindenkinek magának kell hordoznia.

Odakinn, a templom előtt bevárjuk egymást. A befelé igyekvő tömeg zajong. A kifelé jövő emberek némák.

Lassan visszazökkenünk a hétköznapi valóságba. Jólesik a kávé vagy a gránátalmalé. Vagy egy falat ennivaló. Lassan magunk mögött hagyjuk a Szent Sír-bazilikát, a sikátorokból nincsenek távlatok, csak a leghétköznapibb valóság, feliratos pólók, csábító édességek, cipők, csecsebecsék, emléktárgyak, keresztek, rózsafüzérek. Valamit kellene vinni haza, ajándékba, emlékbe… De a Szent Sír élményét elajándékozni nem lehet. Ahogyan a saját keresztünket sem, amelyet mindannyian magunkkal cipelünk, és másnak át nem adhatjuk. De megérezhettük, hogy a keresztünk viselésében nem vagyunk egyedül.

Üres sírt találtak az asszonyok. Péter és János futva siettek, hogy megnézzék, igaz-e. Igaz volt.

Akik félve-remegve együtt voltak húsvétvasárnap este az utolsó vacsora termében, megbizonyosodhattak arról, hogy igaz. Jézus megjelent az apostolok között. Bár zárva volt az ajtó, Jézus mégis megjelent közöttük. „Békesség, én vagyok, ne féljetek…”

Sokszor eszembe jut a Via Dolorosán, a keresztúton látható írás a falon: We need peace! Nyugtalan a mi szívünk. Békességre vágyunk. Ha hagyjuk, hogy megszólítson bennünket Jézus valósága, akkor miénk lesz a békesség. Az a béke, amit a világ megadni nem képes. Mert Krisztus föltámadt a halálból. Halálával legyőzte a halált. És a sírban lévőknek – nekünk is – életet ajándékozott.

Az esti Jeruzsálemnek különös a varázsa. A sikátorok elnéptelenednek, a bazárok bezárnak. Fegyveres katonák őrzik e világ békéjét. Az Olajfák hegyéről ránézni a városra: látni a Szűz Mária elszenderülése – a Dormitio – bencés bazilikát, középen uralja a képet a Sziklamecset aranykupolája. Alattunk a hatalmas zsidó temető. Jól lehet látni az óvárost körülvevő falakat. Fénylik a Szent Magdolna ortodox templom hagymakupolája. De mindennél fontosabb az a kép, ami bennem, bennünk alakult ki Jézus nyomában járva. Itt, valahol itt... Mert megtörtént. Szenvedett, meghalt, eltemették. De harmadnapon föltámadott az Írások szerint…

Ezért jön ide a világról zarándokok sokasága. Egymást nem értő, soknyelvű, sokféle módon gondolkodó nép. A jeruzsálemi élményeket nem lehet elfelejteni. S felfakad a fohász: bárcsak ez a soknyelvű, sokféle ember mind, együtt, a saját nyelvén hallaná Isten csodálatos tetteit, és tudná hirdetni, hogy Krisztus föltámadt! Valóban föltámadt!

Korzenszky Richárd OSB

Fotók: saját

Forrás: Magyar Kurír 2021. ápr.3.

A szentföldi kusztos: Nem élhetünk úgy, hogy a fertőzéstől való félelem megszállottjaivá válunk

Ismét áldozhatnak és hónapok után újra egybegyűlhetnek a szentföldi hívek, hogy Isten Szavát hallgathassák. Megnyílt a jeruzsálemi Szent Sír bazilika és számos más templom Jézus földjén. A szentföldi kusztos a Vatikáni Rádiónak adott interjújában hangsúlyozta, hogy lassanként visszatér a normalitás és fontos elkerülni, hogy bezárkózzunk a megbénító félelembe.

Barkai Gábor, a csodálatos idegenvezetőnk küldte nekem ezt a képet messengeren, május 25-én az újranyitás előtt, amikor a városban sétált, ezzel az üzenettel: "Csak most, csak Neked. Valós időben. Szeretettel". :)

Egyelőre nincsenek zarándokok a Szentföldön, mert a járvány miatt nem indulnak járatok azokból az országokból, ahonnan a legtöbb zarándok érkezik: az Egyesült Államokból, Spanyolországból, Olaszországból és Lengyelországból. A helyi hívők azonban vasárnap, Urunk mennybemenetele ünnepén újra átléphették a jeruzsálemi Szent Sír bazilika küszöbét, amely több mint két hónapig zárva volt. Erre a XIV. század óta nem volt példa.

Pónya Feri képe tavaly márciusból, amikor ott voltunk. Elkapott minket egy kis eső :)

Zárt ajtók mögött a szertartásokat a járvány idején is rendszeresen végezték

Jézus sírjának szenthelye tehát újra megnyílt, de egyelőre csak korlátozott számban van lehetőség a belépésre és kötelező a maszk viselése. Folyamatosan ellenőrzik a biztonsági távolság betartását, ám a szükséges előírások sem befolyásolhatták a hívek elérzékenyülését, hogy végre ismét közösségbe gyűlhettek és ismét magukhoz vehették az Oltáriszentséget. Francesco Patton atya, szentföldi kusztos interjújában elmondta, hogy zárt ajtók mögött a szertartásokat a járvány idején is rendszeresen végezték annak köszönhetően, hogy a szerzetesek az épületegyüttesben laknak. A szertartásokat még jobban megnövekedett egyházi lelkületben tartották meg.

Egy folyamatban levő megnyitásról beszélhetünk

“A belépést egyelőre 50 fő számára korlátozták és folyamatosan ellenőrzik a különböző egyházi közösségek felelősei, hogy aki belép a Szent Sír bazilikába, visel-e maszkot és tiszteletben tartja-e az előírásokat. Tehát egy folyamatban levő megnyitásról beszélhetünk, ami azonban egy nagyon fontos lépés. Most a hosszú csend után a Szent Sír is a lábadozás szakaszába lép, ami még nem jelenti a teljes gyógyulást” – fogalmazott Francesco Patton atya.

Az egyház sosem zárja be kapuit, továbbra is az ima helye marad

“A nyár végéig várni kell, hogy az első zarándokok megérkezzenek egyes országokból és a jövő év elejére tehető, hogy Jézus földjére látogathassanak újra azokból az országokból, ahonnan a legnépesebb számú zarándok érkezik általában. Első helyen áll az Egyesült Államok, majd Olaszország és Spanyolország, valamint Lengyelország. Ezeket a nemzeteket ugyanis erősen sújtotta a járvány. A helyi hívek számára ebben az időszakban is nyitva álltak a kegyhelyek: a Getsemani-kert és Názáret sosem zárt be. Minden elővigyázatossággal együtt azt az üzenetet kívántuk közvetíteni, hogy az egyház sosem zárja be kapuit, továbbra is az ima helye marad” – nyomatékosította a szentföldi kusztos.

Fotó: pixabay

A karantén idején a liturgia bemutatása folytatódott, sőt intenzívebbé vált.

“Ne feledjük el, hogy a Szent Sír bazilikában is a három egyházi közösség – a görög, a latin és az örmény – tovább folytatta az imát a karantén idején. A liturgia bemutatása is folytatódott, sőt intenzívebbé vált, de sajnos a hívek jelenléte nélkül, azonban még erősebb egyházi lelkülettel és ökumenikus arculattal. Egyetemes közbenjárás formájában valósult meg, mert itt jelen van Kelet és Nyugat, ezáltal hangot adtunk az egész emberiség könyörgésének, hogy érjen véget a járvány.”

A hívek könnyekre fakadtak

Francesco Patton ferences, szentföldi kusztos ezt követően a hívek reakciójáról szólt a templomok újra megnyitása kapcsán: “A jaffai Szent Antal multietnikus plébánián vasárnap a közösség részvételével bemutatott szentmisén a hívek könnyekre fakadtak, hogy újra együtt ünnepelhették az Oltáriszentséget és áldozhattak, valamint, hogy meghallgathatták Isten Szavát”.

A kenetkőnél tavaly márciusban. Timi fotózta :)

Nem élhetünk mostantól úgy, hogy a fertőzés félelmének megszállottjaivá válunk

A pápa óvatosságra int és kéri, hogy figyeljünk egymásra az újraindulásnak ebben az időszakában. A szentföldi kusztos ezzel kapcsolatban elmondta: “Nem lenne szükség egy járványra, hogy növekedjen a figyelmünk a sérülékenyebb emberek iránt. Igyekszünk biztosítani a szükséges óvintézkedéseket. Ugyanakkor arra van szükség, hogy egy nap visszatérjünk a normális hétköznapokhoz. Ez akkor érkezik majd el, amikor rendelkezésre állnak a hatékony kezelések, de nem élhetünk mostantól úgy, hogy a fertőzés félelmének megszállottjaivá válunk, mert ez azt jelentené, hogy nem élünk meg többé hiteles emberi kapcsolatokat. Azt merem mondani, hogy újra kell dimenzionálni a félelmet. Teljesen az óvintézkedések híve vagyok, amíg nincs megfelelő biztonság. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy le kell győznünk a félelmet, mert különben lesznek olyan emberek, akik nem alszanak éjjel, illetve a fertőzéstől való félelem miatt nem nyújtanak kezet senkinek és nem adnak puszit saját gyermekeiknek sem. Ez azt jelentené, hogy belépünk az “érzéstelenített antropológia” korszakába és ez szörnyű eredmény lenne. Tehát óvatosság igen, tisztelet igen, de túlzott félelem és aggodalom nem. Ne is gondoljunk arra, hogy ezután örökké így folytatjuk az életünket” – figyelmeztetett a szentföldi ferences kusztos.

A katolikus iskolák sorsa

A katolikus iskolák sorsa miatt a jeruzsálemi latin pátriárkátus a napokban aggodalmának adott hangot. Ezzel kapcsolatban Francesco Patton atya kijelentette: “Ez egy másik kérdés, ami a gazdasághoz kapcsolódik és természetesen osztozunk ebben az aggodalomban. Egyrészt mindannyiunk számára erős aggodalomra ad okot a zarándokok hiánya, másrészt a bizonytalanság azt illetően, hogy a Szentföldért általában Nagypénteken megtartott gyűjtést áthelyezte a Vatikán szeptember 13-ra. A szentföldi anglikán püspök is aggódik sok iskolájuk miatt, hogy miként biztosítják a fizetéseket, mert Izraelben van szociális ellátás, Palesztinában azonban nincsen pénzügyi lehetőség a bérkiegészítő kassza, a társadalombiztosítás alkalmazására. Ugyanakkor nem kell kételkednünk az Isteni Gondviselést illetően. Ha lehetővé tette az égből alászálló mannát, akkor nekünk, a szentföldi keresztényeknek is segíteni tud ebben a szakaszban” – zárta interjúját Francesco Patton atya, szentföldi kusztos.

Forrás: https://www.vaticannews.va, Gabriella Ceraso/Somogyi Viktória – Vatikán

2020. május 26.