Horváth Zoltán: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe…”

Jeruzsálemben életre kel az evangélium, megelevenedik a passió. Igaz, nem úgy, ahogyan a Szentírást olvasva képzeljük, vagy ahogyan hittanból tanultuk, hanem egészen másként…

Isten fénye, ragyogása, békéje – ez a Jeruzsálem szó, a Szent Város nevének jelentése. Így még jobban érthető, hogy a zsidók miért is mentek föl Jeruzsálembe évente háromszor: húsvétkor, az Egyiptomból való szabadulásra emlékezve; pünkösdkor, a Sínai-hegyen történt törvényadás, a tízparancsolat ünnepére és a sátoros ünnepek alkalmával.

Nyilvános működésének harmadik évében Jézus, amikor fölzarándokol a húsvét ünnepére Jeruzsálembe, Szent Márk evangéliuma, a legelőször íródott, így Jézus földi életéhez időben legközelebb álló evangélium tanúsága szerint ezt mondja tanítványainak: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra föltámad.” (Mk 10,33–34).

Mi, keresztények, ezért a húsvétért zarándokolunk Jeruzsálembe, mert szeretnénk átélni Krisztussal elfogatását, elítélését, megkínzatását, kereszthalálát és feltámadását. Egyszóval: megváltásunk szent misztériumait, titkait.

Földrajzi értelemben is fölmegyünk, hiszen a város 760 méterrel a Földközi-tenger és 1145 méterrel a Holt-tenger fölött fekszik. Ezért, bár a Szent Városba érkező zarándok azt várná, hogy ott nagy hőség lesz – és ez napközben talán így is van –, estére feltámad a szél a Júdeai-sivatag felől, és lehűl a levegő.

Egy alkalommal az Olajfák hegyén laktunk, és este kimentünk a szállásunk elé, a kertbe, ahonnan gyönyörű látvány tárult elénk, ráláttunk a kivilágított Jeruzsálemre. Lassan kifürkésztük, hol is vannak Jézus utolsó napjainak helyszínei, és elimádkoztuk a rózsafüzérnek azon titkait, melyek helyeit magunk előtt láttuk. Eközben majd megfagytunk, még a hotel pokrócait is magunkra terítettük. A hideget már biztosan mindannyian elfelejtettük, de az imádság szavai nyomán azóta is megjelennek szemünk előtt azok a helyszínek: „aki az Eucharisztiában nekünk adta önmagát” – az Utolsó vacsora terme; „aki értünk vérrel verítékezett” – a Getszemáni-kerti Agónia-bazilika; „akit értünk megostoroztak” – a Megostorozás temploma; „aki értünk a keresztet hordozta” – a Via Dolorosa; „akit értünk keresztre feszítettek”, „aki halottaiból föltámadott” – a Szent Sír bazilika.

Ugyanez történik a nagyhéten is, amikor virágvasárnap vagy nagypénteken a passiót hallgatjuk. Amikor Péter letagadja, hogy ismeri Jézust, képzeletben ott állunk a Kaifás főpap háza helyén épült Gallicantu (kakas) templomban, és eszünkbe jut, hányszor tagadtuk meg az Üdvözítőt életünkben. Amikor a nép skandálása következik – „Keresztre vele!” –, megjelenik előttünk a Sion-nővérek zárdájának alagsorában található Lithostrotos, az a köves udvar, ahol Jézus Pilátus előtt állt, aki érthetetlen módon nem akarta elítélni, de félelemből, kezeit mosva, végül mégis elítélte. És eszünkbe jut, mi hány és hány embert ítéltünk el csak azért, mert a többiek is ezt tették, csak azért, mert féltünk, nehogy minket ítéljenek el. Amikor Pilátus a nép elé állítja a megostorozott Krisztust – „Ecce homo – Íme, az ember” –, ott állhatunk az Ecce homo-boltív alatt. Itt kiáltotta a nép, hogy Barrabást, a rablógyilkost engedjék szabadon, ne pedig Jézust, aki senkinek sem ártott, aki csak a jót és a szeretetet hirdette. Eszünkbe kell hogy jusson, hányszor választjuk mi is a rosszat a jó helyett, a bűnt az igazság és a jóság helyett.

Jeruzsálemben életre kel az evangélium, megelevenedik a passió. Igaz, nem úgy, ahogyan a Szentírást olvasva képzeljük, vagy ahogyan hittanból tanultuk, hanem egészen másként.

A várost hétszer rombolták le és építették újjá azóta. A zarándokok mind szerettek volna emléket állítani, építeni valamit a szent helyeken. Jeruzsálem ugyanakkor ma is élő város, nem régészeti emlékhely. Miközben mi énekelve, imádkozva visszük a keresztet a Via Dolorosán, a kereskedők adnak és vesznek, a gyerekek szaladgálnak, a járókelők szatyrokkal a kezükben lökdösődnek. Talán Jézus is ilyen körülmények között vitte a keresztjét, és nem áhítatos csendben, ahogyan nagyböjt idején mi járjuk a keresztutat templomainkban.

A legmegindítóbb az, amikor az ember megérinti a köveket, melyek a Jézus korabeli utca kövei voltak, melyeken Krisztus lépdelt, amikor a Getszemáni-kertből Kaifás házához hurcolták. Vagy a már említett Antonia-vár udvara, ahol Pilátus elítéli, s ahonnan Jézus elindul a keresztútra.

Megdöbbentő belépni a sokszínű Szent Sír-bazilikába, s lépcsőkön menni fel a Golgota sziklájához, ahol megváltásunk beteljesedett. Egy városon kívüli koponyahegyet képzelünk el, rajta a három kereszttel, s közben egy zsúfolt templomot találunk márvánnyal, ezüsttel burkolva. Igen, a kegyes, áhítatos, hívő zarándok szerette volna a legértékesebb emberi kincsekkel elhalmozni a legdrágább és legszentebb helyet.

Ugyanez vár ránk a Szent Sírban is. A sok drága márványtól és aranytól nem láthatjuk, nem érinthetjük az eredeti sírüreg kövezetét, de akkor is átéljük a lényeget: ez a sír üres. Jézus innen támadt fel, s innen indult el apostolaihoz, hogy elmondja nekik: „Békesség veletek! Én vagyok, ne féljetek!”

Napjainkban a béke ismét veszélybe került, és telve vagyunk félelemmel. Eddig a járványtól, a megfertőződéstől féltünk, és a haláltól. Most a háborútól, a pusztulástól, és a haláltól.

Jeruzsálem városa, mely oly sokat szenvedett és szenved most is a békétlenségtől, a fel-fellángoló – sokszor fegyveres – konfliktusoktól, mégis azt hirdeti: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” A hívő lélek itt megérti: csak Krisztus békéje teremthet békét Isten és ember, ember és ember között.

Fotók: saját

Forrás: Magyar Kurír

Jézus nyomában Jeruzsálemben

 

Meglátni Jeruzsálemet. Rápillantani a városra, amely már egészen más, mint Jézus idejében. De mégis: a Kidron völgye, az Olajfák hegye, az árulás barlangja… Minden egészen más, de mégis… Valahol itt történt minden.

Jézus ránéz a városra, és megsiratja. Az olajfák között, a Getszemáni-kertben éli át a halálfélelmet, amivel mindannyiunknak szembe kell néznünk. Itt árulja el Júdás, innen viszik a főtanács elé.

Hatalmas forgalom, autók tülkölnek és tülekednek, embersokaság hömpölyög. Mit keres itt ennyi ember? Tényleg Jeruzsálem a világ közepe, ahogy egy térképen látszik?

Turisták és zarándokok, szent helyek nyugtalan látogatói – miért jönnek ide a világ minden tájáról?

Nem tudom elmondani azt az érzést, amit akkor éltem át, amikor legelőször pillantottam meg a várost. Vártam. Amit kaptam, az nem egyszerűen egy lenyűgöző látvány volt. Valami sokkal több, sokkal mélyebb. Megérintett valami abból, amit a Jézus korabeli zarándokok is érezhettek, amikor fölmentek a szent városba.

Beszélhetnék Jeruzsálemről kívülállóként, de nem tudok. Életem nagy ajándékai közé tartoznak a szentföldi utak. Bejárni a Galileai-tó környékét, megérezni, hogy ugyanaz a víz csobog a hajónk alatt, ami Jézus idejében, és ugyanazok a csillagok ragyognak fölöttünk. És ugyanúgy kel föl és nyugszik le a nap. És ugyanúgy élni akar az élet.

Jeruzsálem sokszínű város. Zajos. Arab kereskedők, zsidó árusok és a siratófalhoz siető kaftános felnőttek vagy éppen katonaruhás fiatalok… Géppisztolyos katonák minden fordulóban. Mi ez?

Arra készülünk, hogy végigjárjuk az utat, amelyet Jézusnak is végig kellett járnia. A fájdalmak útjává vált az ünnepélyes jeruzsálemi bevonulás. Királyként köszöntötték, ruhájukat terítették elé az útra, pálmaágakat lengettek. Amikor azonban világossá vált, hogy ő olyan király, akinek országa nem ebből a világból való, minden megváltozott. A királyt köszöntő tömeg ujjongása népharaggá vált. Elítéltetés, kigúnyolás, megostoroztatás, megfeszíttetés, kereszthalál, sírba tétel.

És harmadnapon este félő-remegő apostolok az utolsó vacsora termében. Majd váratlanul megjelenik közöttük a Mester, akit Péter képes volt megtagadni a főpap udvarában. A Mester, aki keresztjét maga cipelte a Golgotára, akinek haláltusáját végignézte anyja, Mária és az apostolok közül csupán János – a többiek cserben hagyták.

Keresztút. Jámbor imádság, Jézusra emlékezve. De ebben a zsibvásárban? Bazársor, harsány hangú boltosok, keresztutas füzetet erőnek erejével ránk tukmáló árusok. Arab ruhák, színesek, lógnak a bazár nyitott ajtaján, mindenféle keleti édesség átlátszó dobozokban, papucsok, „Jézus-szandál”, szőnyegek, pólók, farmernadrágok…

A Bethesda-fürdőnél felolvassuk a gyógyítás történetét. Majd egy kávé-, gyümölcs- és cukorkaárusnál iszunk egy narancs- vagy gránátalmalét. Bemegyünk egy udvarba, az egyik templomocska a Flagellatio – a Megostoroztatás – temploma. Szentmisét mondunk. Énekelünk: „Jézus, világ Megváltója…” Az oltár fölött a mennyezet töviskoszorút ábrázol. A szentmise után felolvasom Ady versét, a Krisztus-kereszt az erdőn címűt. Majd egy néhány szavas keresztút-elmélkedést. Mindjárt indulunk a keresztútra, de előtte ének: „A keresztfához megyek…” Mintha megérintene valami, nagyon mélyen. Kijövünk a templomból, nyüzsögnek az emberek, vannak, akik csoportban, elöl keresztet visznek, énekelnek, hangosan imádkoznak.

Azt kérem a zarándoktársaktól: maradjunk csendben. Senki ne szóljon egy szót se. Egymáshoz se. Az árusokra ne nézzünk. Gondoljunk arra: amikor Jézus a keresztjét cipelte ezen az úton, nem a rózsafüzér-társulat jámbor asszonyai kísérték szent énekekkel. Egy kivégzésre ítéltet néztek, volt, aki döbbenten, volt, aki kárörömmel vagy gúnyolódva.

Elindulunk. Szűk a sikátor. Bemegyünk a „köves udvarba”, ahol Pilátus kiszolgáltatta Jézust a tömegnek. Majd tovább. A keresztút egyes állomásainál megállunk. „Veronika kendőt nyújt Jézusnak.” „Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet.” A vezetőnk csak a stáció számát és nevét mondja. Mi pedig – lehetőleg szorosan egymás után, hogy együtt maradjon a csoport – csendben megyünk a bazársoron, lépcsőkön föl, szemeteskukák, dobozok, élelem után kutató macskák és embersokaság között. We need peace! Békét! – Évek óta ott ez a felirat az egyik ház falán. Fölsejlik egy szürke kupola, rajta aranykereszt. A Szent Sír-bazilika.

Egy udvarszerű téren vagyunk. Köteleken ruhák száradnak odafönn. Kopt szerzetes – sötét bőrű – ül a fönti kolostor udvarán. Macska a lábánál. Itt, a téren egy sarokba húzódva felolvassuk az evangéliumból a szenvedéstörténetet. Megszólal a müezzin, hangszóróból, alig halljuk a felolvasót. Majd megyünk tovább. Alacsony kapun be, keskeny folyosó, lépcsők; gyertyák égnek a kopt kápolna ikonjai előtt. A sarokban, pokrócba burkolózva, ott ül egy szerzetes, aki a szent helyet őrzi. Mobiltelefon az ölében… Pár lépés, és nagy zsivaj vár bennünket, kinn vagyunk a Szent Sír-bazilika előtt. Mindenféle népek. Csoportok. Ortodox apácák. Papok. Távol-keletiek. Afrikaiak. Oroszok. Románok. Itt van az egész világ.

A fegyelmezett csendnek vége. Zűrzavar odabenn. Hatalmas kövekből áll a bazilika burkolata. Szemben hatalmas mozaik a falon: Jézust leveszik a keresztről. Egy vörös márványlap fölött mécsesek sokasága, a kőlap körül jámbor asszonyok, férfiak, fejükkel megérintik, kezükkel simogatják a követ. Fényképeznek, fényképezkednek. A hagyomány szerint erre a kőlapra helyezték Jézus testét, miután levették a keresztről.

Tolonganak az emberek, meredek lépcsőn lehet fölmenni a Golgota sziklájához. Üveg borítja, mellette oltárszerű építmény, előtte-mellette vékony gyertyák sokasága. A félhomályban egy szerzetes, aki sürgeti az embereket: tovább, tovább…

Aki ide eljön, szeretne bejutni a Szent Sírba. Templomok, kápolnák a hatalmas bazilikában. Tömött sorokban – terelőkorlátok között – lépnek lassan-lassan előre az emberek. A Szent Sír bejárata fölött ikonok, gyertyák, mécsesek. Szakállas szerzetes irányítja az embereket, négyesével lehet bejutni. A bazilikában mintha nem is zarándokok lennének, hanem egymást taposó turisták. Itt, a Szent Sír előtti tömött sorban azonban elnémulnak az emberek. Akár órákba is telik, míg bejutunk arra a helyre, ahová Jézus testét Arimateai József eltemettette.

Néhány másodperc csupán. Mélységes csend. Gyertyák. „Aneszti” – „Feltámadott” – olvasható a terítőn. Hozzáérintem a fejemet a kőhöz, s amikor kilépek, bár ugyanúgy zsong a tömeg, nem hallok semmit. Belül szól valami, nagyon mélyen. Itt… Igen, itt találták üresen húsvét hajnalán a sírt az asszonyok, akik azért jöttek, hogy Jézus holttestét – ahogyan az szokás volt – megkenjék illatos olajokkal.

Ki-ki jár-kel tovább a bazilikában. Van, aki leül egy lépcsőre. Vagy lemegy a sok lépcsőn, arra a helyre, ahol a hagyomány szerint Szent Ilona császárné megtalálta a Szent Keresztet. Apró keresztekkel van telerajzolva a fal, megszámlálhatatlan sok kis kereszt… Délután – sok évszázados szokás – körmenetben jönnek le ide a ferences szerzetesek, gyertyával a kezükben, himnuszt énekelve.

Nem beszélünk, nem beszélgetünk – ki-ki el van foglalva a maga keresztjével, amit senki sem lát, de amit mindenkinek magának kell hordoznia.

Odakinn, a templom előtt bevárjuk egymást. A befelé igyekvő tömeg zajong. A kifelé jövő emberek némák.

Lassan visszazökkenünk a hétköznapi valóságba. Jólesik a kávé vagy a gránátalmalé. Vagy egy falat ennivaló. Lassan magunk mögött hagyjuk a Szent Sír-bazilikát, a sikátorokból nincsenek távlatok, csak a leghétköznapibb valóság, feliratos pólók, csábító édességek, cipők, csecsebecsék, emléktárgyak, keresztek, rózsafüzérek. Valamit kellene vinni haza, ajándékba, emlékbe… De a Szent Sír élményét elajándékozni nem lehet. Ahogyan a saját keresztünket sem, amelyet mindannyian magunkkal cipelünk, és másnak át nem adhatjuk. De megérezhettük, hogy a keresztünk viselésében nem vagyunk egyedül.

Üres sírt találtak az asszonyok. Péter és János futva siettek, hogy megnézzék, igaz-e. Igaz volt.

Akik félve-remegve együtt voltak húsvétvasárnap este az utolsó vacsora termében, megbizonyosodhattak arról, hogy igaz. Jézus megjelent az apostolok között. Bár zárva volt az ajtó, Jézus mégis megjelent közöttük. „Békesség, én vagyok, ne féljetek…”

Sokszor eszembe jut a Via Dolorosán, a keresztúton látható írás a falon: We need peace! Nyugtalan a mi szívünk. Békességre vágyunk. Ha hagyjuk, hogy megszólítson bennünket Jézus valósága, akkor miénk lesz a békesség. Az a béke, amit a világ megadni nem képes. Mert Krisztus föltámadt a halálból. Halálával legyőzte a halált. És a sírban lévőknek – nekünk is – életet ajándékozott.

Az esti Jeruzsálemnek különös a varázsa. A sikátorok elnéptelenednek, a bazárok bezárnak. Fegyveres katonák őrzik e világ békéjét. Az Olajfák hegyéről ránézni a városra: látni a Szűz Mária elszenderülése – a Dormitio – bencés bazilikát, középen uralja a képet a Sziklamecset aranykupolája. Alattunk a hatalmas zsidó temető. Jól lehet látni az óvárost körülvevő falakat. Fénylik a Szent Magdolna ortodox templom hagymakupolája. De mindennél fontosabb az a kép, ami bennem, bennünk alakult ki Jézus nyomában járva. Itt, valahol itt... Mert megtörtént. Szenvedett, meghalt, eltemették. De harmadnapon föltámadott az Írások szerint…

Ezért jön ide a világról zarándokok sokasága. Egymást nem értő, soknyelvű, sokféle módon gondolkodó nép. A jeruzsálemi élményeket nem lehet elfelejteni. S felfakad a fohász: bárcsak ez a soknyelvű, sokféle ember mind, együtt, a saját nyelvén hallaná Isten csodálatos tetteit, és tudná hirdetni, hogy Krisztus föltámadt! Valóban föltámadt!

Korzenszky Richárd OSB

Fotók: saját

Forrás: Magyar Kurír 2021. ápr.3.